Ebbe a fába szerettem bele annak idején. Álltam, és tudtam ez lesz az a tanya. Láttam, ahogy ülök alatta, gondolkodom a világ dolgairól, nézem a tájat, a mezőket, a kis tavat a hóna alatt, figyelem az állatainkat, a madarakat, a beszökött őzeket, a szarvast, amely méltósággal elsétált előttem a kukoricásból kijövet. Első dolgunk volt padot tenni alá. Ketten is alig tudtuk átölelni. A mögötte lévő jegenye kora is alig megbecsülhető, olyan magas, hogy ha messze mentünk ezt kerestük a szemünkkel. Kérték a helyi hozzáértők, ki ne vágjuk, Google-tájolási pont.
Itt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy mélyebben ismernem kell a természetet, ha benne élek. Én aki kerültem a biológia órát, fitoterápiát tanultam, gyógyfüveket szedtem, növényhatározóval jártam az erdőt, mezőt. Én, aki gyerekként kapáltam, palántáztam, állataink voltak, parasztcsaládban nőttem és megfogadtam, hogy csak cserépnyi földem lesz, és addig tanulok, hogy ne kelljen többet földet túrni, jószágot szagolni, vágytam itt élni, bár még a fólia ötletét elvetettem. Még nincs négy éve, hogy ezeket a sorokat írtam:
Tanyát szeretnénk vásárolni, december óta nézegetjük a környékbeli tanyákat, földeket. Tanyablogokat olvasunk, és önellátó gazdaságról álmodozunk. Néha belefáradunk, feladjuk. Tanya még lenne is, de nem sikerül eladni a párom lakását, és így nem megy. Tavaszodik, vetni kéne, meg csibéket, malacokat venni...
A lányok lovat akarnak, én nyugalmat és pénzügyi biztonságot, a férjem szabadulni a kötöttségektől, stressztől, a fiam pedig hallani se szeretne az egészről. Városi lakhelyet kér.
Én szeretném összeegyeztetni a munkámmal, a párom csak ezt szeretné csinálni hosszútávon. Kíváncsi vagyok, hogy ha 5 év múlva visszaolvasom, hogyan alakul.
Pár hónap múlva pedig: No, meglenne a tanya. Föld, erdő, tó, jószág, ház, kemence, füstölő, jurta, erdei és mezei állatok, mi kell még?...
Nekünk a világ közepe, csend, nyugalom, zöld. Éjjel mély-sötét, csak a csillagok, ijesztő erdei vadzajok, madársikolyok, kutyaugatás. Hajnalban őzek a kukoricás szélén, éhes mókus a diófán az ablak előtt, rókafarok húz a fák között csíkot, madár kopácsol az öreg fenyőn. Gyermeki öröm a kecskék és a birkák között, dörgölődző kos és egy kis fekete bárány (szeptemberre sok bárányka érkezik).Izzadságos fáradt esték, izomlázas reggelek, lassú eredmények és növekedés.
Hit és bizalom. Ez most nekünk a tanya. Szívesen látunk, ha kimenekülnél.
Hittünk benne, hogy ha minden energiánkkal rajta dolgozunk, komolyan gondoljuk, van tervünk, és építgetjük lépésenként, akkor felépül az álmunk, az önellátó tanya, mely csak annyit ad, ami a csendes, nyugodt élethez elég.
Nem voltak elvakult elképzelések: 3-4 tehén kis sajtműhelyhez, mellyel magunk elbírunk, néhány kecske, birka, ló a lovagoltatás miatt, hogy legyen vonzerő, disznó saját részre hús, kolbász, füstölt szalonna, sonka végett. néhány tyúk a tojásért, csirke vágni. A földön megterem a termény, ott a legelő, tudjuk mit eszünk. Az erdőből van fa, saját kútból van vizünk.
A filagória, a ligetes erdős rész, a jurta és a gyönyörű táj miatt terveztünk rendezvényeket, nyári tábort, sátorhelyet, egy helyet elvonulni vágyóknak, csillogás nélküli pihenést, tiszta levegőt, csillagos eget, gyerekeknek vadregényes, boldog nyarat.
Hittük, mások is szánnak erre időt, pénzt.
Aztán rájöttünk a tiszta levegő csak nekünk érték. Hogy a városi tábor jobban megy, mert helyben van, pedig nem olcsóbb. A kényelem mindenek fölött van a természetbe vágyó emberek többségénél.
Steril kézmosó, ásványvíz, zuhanyzófülke, sátorhoz fürdőszoba, jurtához Disney-hangulat kell, bográcsoshoz, kemencés lángoshoz HCCP.
És természetesen diszkont áron sámándobbal, spirituális feelinggel, teliholddal és a lelkünket is tálcára téve.
Aztán megtanultuk, hogy ha 10 forinttal olcsóbb a multinál, senkit nem érdekel, hogy milyen a sajt, látott-e tejet, vagy füstölőt, egyszerűbb levenni a polcról a heti bevásárlás során.
Ha tenni, menni kell érte, már nem kell a jobb minőség. Megtanultuk, hogy a hivatalok nem támogatják a kistermelőt, a tanyasiakat. Többször próbáltunk engedélyeket beszerezni, támogatásokhoz hozzájutni, és majdnem lebeszélni próbáltak a segítőkész ügyintézők.
A pályázatokat úgy írták ki, hogy esélyünk nem volt beadni se, nem hogy nyerni. Hol öregek voltunk, hol kezdők, máskor a végzettség nem felelt meg, vagy a földrajzi terület nem volt támogatható.
Amikor arra jutottunk, hogy sok a szegény ember, belevágtunk a disznótenyésztésbe, hiszen hús mindig kell. Emiatt már nem lehetett csoportokat kihozni, mert annak szaga van.
A végső döfés a sertéspiac összeomlása volt.
És akkor még nem beszéltem a rókáról, ami elvitte a tyúkokat, a viharról, ami a tetőt, az belvízről, ami az egyévi termést, a bociról, ami megdöglött, a NAV-ról, amely a 4 tehen árát egy két éve rosszul beadott papír miatt...
Elfogyott, feladtuk. Becsülettel felállunk és elismerjük, nem megy.
Néha már azt gondoljuk nem is a mi hibánk, a jó Isten üzeni, máshol van dolgotok, itt bármibe fogunk rosszul végződik valamiért.
Talán az nyugtat, és nem vigasztal, hogy még utolsó erőnkkel megkerestünk két tanyagazdát, akiket nagyra tartottunk, és példának tekintettünk. Megkérdeztük őket, hogyan csinálják, adjanak tanácsot. Mindketten azt válaszolták, most hirdették meg eladásra az egészet, elmennek. Senkinek nem kell a biotermék, a megbízható minőség, nem tudnak megélni.
Hosszú vívódás után mi is ezt tesszük:
